TAnitamese

Éljen a szemét, vesszen a szemét!
A király összehívatta udvara népét, és bejelentette nagyratörő terveit.
- Kedves híveim, imádott királyném, egyetlen örökösöm, és szeretett birodalmam! Örülök,
hogy szépen haladunk a szemetelésben, ezért úgy döntöttem, hogy Szemétországnak
terjeszkednie kell! Nem elég, ha szemét van a palotában, az udvarban, még jobban kell
szemetelni a környező birtokokon, falvakban, és városokban is. Sőt vigyük a hírt határainkon
túlra is! Legyen szemét az egész világon!
- Ez az! – kiáltott fel a királyné. – Végre történik már valami. Nem bírom ezt az állandó
unalmat.
- A fiamnak, mint a trón várományosának követendő példával kell előjárnia, hiszen egyszer
övé lesz az ország. Nem is egy országot, hanem egy világot, egy szeméttel teli csodás világot
szeretnék örökül hagyni. - Majd egy jó nagy üveget a falhoz vágott befejezésképpen. Az hangos
csörömpöléssel, és egy hosszú vöröslő borfolyammal festette meg a szőnyeget. Limlom
lelkesedése határtalan volt.
A királyfi hirtelen ötlettől vezérelve kifordította zsebeit, és annak tartalmát a földre szórta
ünnepélyesen. Dübörgő taps tört fel a tömegből. A király büszkén tekintett a fiára.
- Helyes, csak így tovább! Járj elől jó példával!
Tündérföld csendjét hangos zihálás, segítségkérő kiáltás verte fel.
- Engedjetek már be ti ostoba őrök! – mondta kifulladva Mia tündér. - Nagyon fontos
híreket hoztam.
Az őrök nagy nehezen beengedték, majd a királynő értesítésére indultak.
- Mi történt? – kérdezte ijedten a királynő.
- Szemétországban mozgolódás van. A király óriási bejelentést tett. Terjeszkedni akar, sőt
világuralomra törni.
- Micsoda? Jaj nekünk! Hogy nekünk pont egy ilyen szomszédország jutott! – sóhajtott a
királynő. - Valamit ki kell találnunk! Tündérföld területét, a vizek tisztaságát, mezőink virágzását
nem adjuk!
- Nem bizony – helyeselt mindenki a tündértanácsból.
- Pedig valamikor, milyen jó kapcsolatot ápoltunk velük.- hallatszott a sarokból egy nagyon
rekedtes hang. -Törzúz már kiskorában is imádott törni-zúzni, de amióta feleségül vette
Limlomot elszabadult a pokol. Limlom már kislányként sem pakolt el maga után semmit.
Mindent elhagyott, szétszórt, szétrugdosott. Törzúz pedig a szerelemtől elvakulva Limlom
minden kívánságát leste. Egyre több mindent hagytak szanaszét, a szolgák pedig már nem bírták
a folytonos rendrakást. Sőt később meg is tiltották nekik, hogy bármit arrébb tegyenek, vagy
feltakarítsanak. Törzúz, és Limlom csodás, szeméttel teli világot álmodott maguknak, sőt az
országuknak. Próbáltunk beszélni velük, figyelmeztetni őket a veszélyekre, de hasztalan, nem
tágítottak terveikből, és egy idő után már követeinket sem fogadták. – fejezte be az emlékezést
az idős tündér.
Tanácskozás után a királynő utasította a hírhozó Mia tündért, hogy azonnal induljon
Szemétországba, és jusson be észrevétlenül a palotába. Amint bármilyen új hírt hall azonnal
küldjön üzenetet.
- Apropó-fordult vissza a királyné. – Mi a helyzet Pollen királyfi álmaival? Ugye továbbra is
szállítjuk a tiszta vizű folyókról, a friss levegőről, az érintetlen csodástermészetről szóló álmokat?
Hirtelen csend támadt. Az álomtündér ledermedt, a tanácstagok tanácstalanul néztek
egymásra, aztán a királynéra.

- Nem megmondtam, hogy ez az egyik legfontosabb küldetésünk? A királyt meg a
királynét már elvesztettük. Ők már csak a szemétben tudnak gondolkodni, de a királyfi még
fordíthatna a királyság sorsán.
Az ezt követő dermesztő csendet egy halk kis papírzörgés verte fel, majd egy alig hallható
bátortalan köhécselés.
- Fenséges királynő, Álmos tündér más szolgálatra lett átvezényelve.
- De ki írta ezt alá? - emelte fel a hangját a királynő.
- Éppen fensége, pont 9 évvel ezelőtt virágzó pünkösd havának 10-e napján.
Az álomtündér kiengedte a bennrekedt levegőt, és várta a folytatást.
- Akkor most megparancsolom, hogy térjen vissza a királyfi álmaihoz, és gőzerővel kezdje
meg az álommunkát, hátha még segíthetünk.
Szemétország királya egyre türelmetlenebb volt.
- Nem jó, nem jó! Nem elég! Még több szemetet! Szemetet mindenhová! Mi lesz így az
álmommal? - rúgott egy hatalmasat az egyik tornyosuló halomba. - Hogy leszünk így
világhatalom?
A királyfi a szolgák segítségével nekilátott, hogy apja környezetét még jobban szemétheggyé
változtassa. Amikor másnap a király felébredt, és bele akart bújni királyi papucsába, mindenféle
szemétbe ütközött. Először dühös lett, mert ugye fázott a királyi lába, de aztán ahogy
körbenézett, óriási öröm fogta el, és dagadozó büszkeség, hogy lám a fia, a királyfi méltó lett a
feladathoz. Az ebédlőhöz vezető utat el sem lehetett volna téveszteni, mert a konyháról kikerülő
rengeteg krumplihéj, és rothadó zöldségek szegélyezték az útját. Úgy érezte magát, mintha
vörös szőnyegen lépkedne, egészen addig míg egy óriási csúszott az egyik kupacon. A szolgák
riadtan rohantak segítségére, de őfelsége felállt, nevetett egyet, és nyugodtan közölte, hogy
Szemétországnak vannak nehézségei, de büszkén kell viselni.
Később újabb szemetek érkeztek, és mind ott éktelenkedtek a királyi ház folyosóin, termeiben.
A király egyre elégedettebb lett, a királyfi pedig egyre kedvetlenebb. Nem értette, hogy mi
történik. Miért álmodik egyre gyakrabban virágokkal teli mezőkről, friss vizű patakokról... Álmai
napról napra egyre tisztábbak lettek, és a szeméttel teli palota egyre kiábrándítóbb lett. A
lelkesedése, hogy halmozza a szemetet egyre jobban hanyatlott, de apjának nem mert
beszámolni érzéseiről.
Az egyik reggel a király behívatta Pollen királyfit, és megkérdezte: - Hogy áll az ország? Bővelkedik
már szemétben?
- Ó, igen fenséges királyom, nagy erőkkel dolgozunk rajta- füllentette a királyfi.
- Ezt akartam hallani, és miután itt már kigyönyörködtem magam, – mutatott körbe a
szemétdombon - úgy döntöttünk a fenséges királynéval, hogy látogatást teszünk az északi
határterületen. Látni akarjuk a fejleményeket, és az emberek örömét, hogy halmozhatják a
szemetet.
A királyfi rettenetesen megijedt, mert ugye az még viszonylagos tisztaságban tündökölt.
- Nehogy az utazás kifárassza kedves királyi édesapám. Meg hát ugye az útviszonyok sem
éppen kedvezőek. Tudja az a sok szemét! A hintók kerekei ki ne törjenek!
- Hát erre nem gondoltam valóban, és hintó nélkül egy lépést sem teszek.
- Nem szívesen mondom, de arra gondoltam, hogy legalább az utakat meg kellene egy
kicsit tisztítani, hogy járhatóak legyenek. De az ugye beletelik legalább 2 napba.

A király rettentően gyötrődött. Indult is volna, hiszen megígérte az utazást Limlom királynénak,
meg nem is hagyhatta, hogy kitörjön a hintó kereke. Az utak tisztításának tervétől viszont a hideg
is kirázta. Aztán úgy döntött, hogy ad a királyfinak 1 teljes napot, egy perccel sem többet.
A királyfi nagyon megrémült, hogy ennyi idő alatt mit tud tenni. Hirtelen iszonyatos fáradtságot
érzett, lecsukódtak a szemei, és álmában megjelent a tündér. Elmesélte neki az apja akaratát,
majd még mélyebb álomba merült.
Álmoska, a tündéri tanács segítségével egy tervet készített elő.
A királyfi boldogan ébredt álmából, és azonnal összehívatta a legbizalmasabb szolgálókat.
Nekiindultak, hogy a környező birtokokról begyűjtsék a szemetet. Volt ott minden: üres műanyag
dobozok tömkelege, konyhai hulladékok, megunt játékok, rozsdás fémlapok.
- Mi lesz, ha a király, nagyobb területet akar bejárni, mit csináljunk? - motyogta magában
a királyfi.
Egy halk hangocska válaszolt. - Az út végére borítsátok a legtöbb szemetet, hogy azon bizony
nemhogy egy hintó átférjen, de még csak gyalogosan se tudjon senki átjutni rajta.
Így is lett. Egy akkora torlaszt építettek, hogy azon még pipiskedve sem látott át senki.
Másnap reggel a király felöltötte legpompázatosabb ruháját, és a királynéval az oldalán elindult
a hintó felé Már maga a hintóhoz jutás is nehézkes volt. Hiába próbálták arrébb görgetni a
szemetet fenséges lábaik elől, hol egy-egy üveg gurult vissza, hol meg-megcsúszkáltak a síkos
kövezeten. Kisebb bukdácsolások után beszálltak a hintóba, és végre elindultak. A király szeme
megtelt könnyel amikor véginézett az úton, ahol mindenhol szeméthegyek tornyosultak.
- Ez igen! Látod kedves feleségem, milyen örömet szerzett nekünk a fiúnk? Ha így halad
gyönyörű Szemétországot örököl!
A királyné bőszen bólogatott. - Nemcsak országot, hanem gondtalan, és boldog alattvalókat,
akiknek sosem kell elpakolniuk maguk után.
- Valóra vált az álom! Mindenhol szemét vesz körbe. Csodálatos! Még több szemetet
akarok látni! Több szemét, nagyobb ország, nagyobb hatalom! – kiáltotta a király. Csak kár, hogy
nem találkoztunk az alattvalóinkkal. Biztos a szemétdombok mögött éljeneznek nekünk.
A királyné azonban már nem volt annyira lelkes, mert a szemétből áradó bűz bizony egyre
jobban facsarta az orrát. Szeretett volna visszafordulni, de a király mindenáron tovább akart
menni.
- Fenséges királyi apámuram, idáig sikerült csak megtisztítanunk az utat. – mutatott a
torlaszra.
Törzúz saját kezűleg próbálta lebontani, aztán mivel nem sikerült meg akarta mászni. Végül
feladta, és belátta, hogy innen bizony csak visszafelé tudnak menni. Amikor megérkeztek a
kastélyba, újdonsült lakók köszöntötték őket. A királyné hatalmas sikolyokkal konstatálta, hogy
egércsaládok százai rohangáltak őrült tempóban fel-alá. Ijedten ugrott a király karjaiba, aki
nyugtatgatta.
- Drága feleségem, láthatja, hogy nem könnyű a királyság élete, hatalmas áldozatokat kell
hoznunk, hogy szemétország tündökölni tudjon.
A királynő már nem volta annyira lelkes, azonnal bezárkózott a szobájába. Teltek a hetek, és a
királyné egyre többet tartózkodott ott, mert rettenetesen félt az egyre szaporodó egerektől. A
palotában egyre kevesebb volt az élet, és egyre több a szemét. A szolgák egy része
megbetegedett, a másik része pedig egyik napról a másikra elmenekült valamilyen érthetetlen
okból. Fény már alig szűrődött be a koszos ablakokon, és az egykor hatalmas báltermeket sem
lehetett már megközelíteni. Bár látogató sem akadt az utóbbi időkben.
A király ennek ellenére tovább szövögette nagyratörő terveit. Bejelentette, hogy még többet
akar látni a birodalmából. Kíváncsi a patakok, folyók vízére, az erdőkre, és igen régen volt már

vadászni is. Volt ijedtség, hogy most mi legyen. A királyfi álmában megint beszélgetésbe kezdett
a tündérrel. Kisvártatva meg is született az új fondorlatos terv.
- Drága édesapám kezd fogyni a szemét.
- Micsodaaa? – hüledezett a király. - Hogy hogy fogy? Az nem lehet! A szemét a
birodalmunk legfőbb építőköve.
- Van nekem egy ötletem. Gyártsunk szemetet, hogy sose fogyjunk ki belőle!
- Ez micsoda fantasztikus javaslat! – kiáltott a király. – Gyártsunk! De hogyan is?
- Óriási hálókra lesz szükségünk, meg lepedőkre.
- Úgy bizony- helyeselt a király. - De miért is?
- Azokat dobjuk a folyókba, hogy jól elakadjon a szemét. A lepedőket meg szétszaggatjuk,
és mindenhová juttatunk belőle.
A király bólogatott a tervre.
- Mindjárt el is rendelem, hogy holnaptól, nem is, mától mindenki hálótszőjön, és lepedők
készüljenek.
Amikor elkészültek, a tündérek fogták az óriási lepedőket, és ezekbe csomagolták az északi
határvidék tengernyi szemetét, majd a sarkainál fogva jó szorosan összecsomózták. Az
összegyűjtött szemét pedig odavándorolt, ahová a király a következő utazását tervezte. A
lepedőket kihajtogatták, a hálót a vízbe eresztették, és azt töltötték meg műanyag palackokkal,
üvegekkel, fémdobozokkal, és deszkákkal. A látogatás végeztével így majd egyszerre ki lehet
emelni a szemetet. Habár a vízügyi és mezei tündérek hevesen tiltakoztak a terv ellen, egyelőre
jobb ötlet nem jutott az eszükbe, minthogy egy nagyon kiábrándító képet fessenek a király
számára.
A tündérek egyesével megkérték a madarakat, és az állatokat, hogy rövid időre vándoroljanak ki
az erdőből. Sőt még a gyönyörűen nyíló virágokat is, hogy hajtsák le a fejüket, és a fák égre
meredő gyönyörű karjaikat is lógatni kellett.
Hosszú és gyötrelmes volt az út, a hintó kerekei folyton kitörtek. A királynak sokszor fenséges
lábain kellett métereket megtenni a térdig érő bűzlő olajos ragacsos szemétben. Emberekkel
nem találkozott, de szemét az volt bőven. A király határtalan örömének csak két dolog vetett
gátat. Az egyik bánata, hogy a fenséges királyné már nem tartott vele, és nagyratörő terveiben
is alig-alig támogatta már. A másik pedig az, hiába vadászott volna, de semhogy őzet, de még
egy valamirevaló állatot sem látott. Pedig, hogy ígérgette Limlom királynénak, hogy
visszatértekor milyen fenséges őzpecsenyét esznek majd.
Éppen visszaindult, amikor kifogyott a vízkészlet, és első gondolattól vezérelve a közeli patakhoz
sietett. Abban azonban annyi volt a szemét, hogy gyorsan meggondolta magát a szomjúságát
illetően. Örült is, meg bánkódott is. Nem értette, hogy mi történik szeretett országával.
Visszatértekor beszámolt a királynénak az utazásáról, a szeméthegyekről, és a bizonytalan
érzéseiről.
- Drága Limlomom egyre nő a szemét az országunkban, örülnünk kellene, dagadozni a
büszkeségtől, de mégsem vagyok boldog. Sohasem hittem volna, de hiányzik a madarak éneke,
a végtelen láthatár, a finom falatok az asztalunkról, a folyók tiszta vize...
- És ez a bűz sem hiányzott, meg a milliónyi egér, meg ez a néma csend, meg az unalom –
fejezte be Limlom.
A király csodálkozva nézett a feleségére. - Azt hittem, hogy csalódni fogsz bennem, hogy nem
tudom megvalósítani terveinket, és fiúnkra sem tudunk egy gazdag és hatalmas országot örökül
hagyni.
- Azért az országunk hatalmas – mosolyodott el, csak egy kicsit túlnőtt rajtunk a szemét.
- Mi lesz most? Hogyan tovább? – sóhajtozott a király.
A királyfi pont ekkor lépett a szobába.

- Virágoztassuk fel együtt az országot!
- Igen, de hogyan? – vakargatta a feje búbját a király.
- Takarítani azért nem fogok! – akadékoskodott a királynő.
- Talán a tündérek segítségével- mosolyodott el a királyfi.
- Persze- csapott a homlokához a király. - Valamikor tényleg mintha figyelmeztettek volna
bennünket a veszélyekre.
- Akkor futárt kell küldenünk Tündérországba! – jelentette ki a királyfi.
- Az én fiam! – büszkélkedett a király. – Igaza van. De honnan tud a tündérekről? -
morfondírozott magában, miután elsietett a királyfi.
Pollen királyfi visszavonult a szobájába, és ahelyett, hogy futárt küldött volna, jó erősen a
tündérre gondolt. Az azon nyomban megjelent, és már vitte is a királyfi gondolatait egyenesen
a tündérkirálynőnek. A tündéri követség villámgyorsan meg is érkezett. 3 nap és három éjszaka
folyt a tárgyalás. Törzúz király, és Limlom királyné szerette volna folytatni a szemetelést, csak
éppen a következményeket nem akarták. Nem nagyon tetszett nekik, hogy ezek együtt járnak.
- Mi lesz azzal a sok szép szeméttel?
- Meg a gondtalan szemeteléssel? - toldotta meg a királynő.
A királyfi és a tündérek azonban olyan lelkesen áradoztak az új szemét nélküli világról, hogy
sikerült meggyőzniük a királyi párt, hogy szüntessék meg a felelőtlen szemetelést. Sőt kezdjenek
hozzá a felhalmozott szemét szétválogatásához és hasznosításához.
Miután alaposan kidolgozták a terveket, maga a királyi család járt élen a munkában. Ennek
hamarosan híre ment, és szép lassan visszaszivárogtak az emberek az országba.
Kis idővel később, amikor a király újabb bejelentéshez készülődött, az emberek riadtan dugták
össze a fejüket.
- Kedves híveim, imádott királyném, egyetlen örökösöm, és szeretett birodalmam! - A légy
zümmögését is lehetett hallani. - Úgy döntöttem, hogy Szemétország kormányzását átadom
örökösömnek Pollen királyfinak, aki bizonyította rátermettségét a trónra.
Dübörgő taps tört fel. Közben a király odasúgta a fiának:
- Majd az első rendeletben országunk nevét is meg kell változtatnod! –

 - különálló mese - 

Anya ismét utazni készül, és újra apa lesz a főnök. Anya szerint, ha kicsit összeszedi magát kézben tud tartani mindent. Szerintem nem, de ez titok. Apa legalábbis ezt mondta, mert ha kiderülnének a stiklik, anya többet nem utazna el Matild nénihez. Nem jó, ha anya elmegy, de ha nem ő megy, akkor Matild néni jön, és azt senki sem szeretné. Az a jó, ha Matild néni szépen ott marad, ahol van.  Apa engedékenyebb sok mindennel kapcsolatban, mi meg tudunk titkot tartani, persze nem ingyen. Megvan a tarifánk, és apa megbízhatóan szállítja a csokiadagot. Szóval az a havi 2-3 nap mindenkinek jár. Apa szokta ezt mondani, persze nem anya előtt. Mi meg nem szólunk erről, mert ugye a férfiak összetartanak, vagyis apa, Barnus a kisöcsém, és persze én.

Anya minden utazás előtt összeírja a tennivalókat. Apa eleinte szólt, hogy nem kell ilyenekkel bíbelődni, de anya megsértődött, aztán összevesztek. Szóval anya írja a listát, apa szeme forog, de persze úgy, hogy anya ne lássa. Aztán anya elmegy, mi meg betesszük a listát a fiókba.  Anya biztosan nem örülne, ha tudná, hogy háromszoros hurrával indítjuk a férfias napokat. A futár hamarosan csenget, hozza a pizzákat, mert ez az, amit apa soha nem felejt el. Pedig még emlékeztetőt sem kapcsol be hozzá. Vastagon meglocsoljuk őket ketchuppal, és bőven öblítünk rá a Cola-ból, majd összekucorodunk az ágyban. Anya díszpárnáit a földre dobjuk elővigyázatból, hogy nehogy ketchuposak legyenek. Aztán végeláthatatlan mozi következik. Barnuska persze mindig összekeni magát, de apa nem problémázik, ilyenkor ruhástól a zuhany alá rakja. Egy kis szappan, és Barnus csak úgy habzik. Apa rettentő büszke magára, mert tiszta lesz a ruha, meg ugye Barnika is, és közben még szappanbuborékokat is eregetnek. Anya nem egészen így szokta, de most nincs itt, és ilyenkor apa a főnök, máskor úgysem lehet. A fogmosás kicsit lerövidül, mert a mesére is kell idő! Az az est fénypontja, mert ha valaki, akkor apa aztán igazán tud mesélni.  Még könyv se kell hozzá, mert apa teremtményei megtöltik a szobát. Érkezik a hős királyfi, aki megszólalásig hasonlít rám, végtelenül bátor, és szembeszáll bárkivel. Végül is majdnem ilyen vagyok, főleg, ha apa itt van mellettem. Barni odavan a sárkányokért, főleg a hétfejűekért. Igaz ugyan, hogy egészen magára húzza ilyenkor a takarót.  Időnként aztán nagy szakállú bölcs manók is jönnek, akik tudják a sárkányok megszelídítéséhez szükséges varázsital rejtekét, de oda nekem és Barninak kell eljutnunk - vagyis mit beszélek a bátor királyfinak, és hű szolgálójának. Aztán meg jönnek a rosszindalatú bajkeverő kis törpék, akik jól összekuszálnak mindent, és el akarják csaklizni előlünk a varázsitalt.

Ha ügyes vagyok, gyorsan elalszok a mese vége felé, vagyis úgy teszek, hogy ne kelljen átmenni az ágyamba, és hármasban aludhassunk. Mondjuk Barnus eléggé mozgékony, és soha nem lehet tudni, hogy merre forog. Egy biztos, hogy sosem ott találjuk reggel, ahol lefeküdt. Lehet, hogy még mindig útban van a rejtekhely felé.

Aztán reggel kapkodás van, mert apa mindig elfelejti beállítani az ébresztőt, meg ugye későn is fekszünk. De mit lehet tenni, ha azok a fránya sárkányok még este 9-kor sem hagyják békén az embert?

Így a reggeli inkább csak innivaló, mert enni úgyis kapunk az oviban. Kétszer ugye meg a királyfiak sem reggeliznek, legalábbis ezt mondja Apa. Aztán jön az öltözködés, ami kicsit más, mint az anya féle. De ki bír még azzal is törődni, hogy melyik a ruha eleje, meg a zoknik, hogy vannak párban. Mindenesetre én legalább kis segítséggel, de felöltözök. Barnuska meg csak ténfereg, rá már nincs idő. Ezért apa csak a pizsamájára húzza a kezeslábast, mert bent úgyis át kell öltözni. Aztán elindulunk, utána meg visszajövünk a telefonért, aztán meg az autókulcsért, aztán apának eszébe jut, hogy a mamuszát is le kellene cserélni.

Az óvónénik ilyenkor mindig megkérdezik, hogy anya ugye megint elment. Nem tudom, honnan tudhatják ezt mindig ilyen pontosan. Apa mindig kacsint rájuk, és ezzel leveszi őket a lábukról. Nem tudom, hogy ez pontosan mit jelent, mindenesetre mintha akkor tényleg többet üldögélnének.

Én is próbálkoztam ezzel a kacsintással, de másnap anyának el kellett vinnie a szemészorvoshoz, mert az óvónénik beírták a füzetembe, hogy gyakran rángatózik a szemem.

Csupa kalanddal telnek a napok, csak sajnos túl gyorsan. Még éppen van idő egy kis játékra, mert aztán ünneprontó takarításos percek jönnek, hogy a mi férfias napjainkat titok övezze.

Barnuska a legókupac közepén nemtetszését fejezte ki, amiért nem találta a torony tetejére illő darabot. Ezért iszonyatos kutakodásba kezdett, ami nála azt jelentette, hogy szanaszét dobálta az oda nem illő darabokat. Én apa hátán lovagoltam a sivatagban, burnusz volt rajtam törölközőből, apa készítette. Aztán két párna, vagyis két púp közé felszálltam a nyeregbe. Az apa-tevém lassan emelkedett, hogy le ne pottyanjak a forró homokba, aztán őrült vágtába kezdtünk, mert követtek minket a félelmetes sivatagi kalózok. Aztán egyszer csak összerogyott alattam a teve. Megláttam sápadt arcát, amint egy irányba mereven néz. Követtem a tekintetemmel, és én is lefagytam. Barnuska pedig abbahagyta a dobálózást, mert az utolsó kocka éppen Matild néni homloka közepén landolt. Úgy állt ott fagyos, merev arccal, mint egy tábornok, karddal az oldalán. Bár apa szerint minden bizonnyal úgy is született.

• Úgy látom, itt semmi sem változott. Itt van ez a semmirevaló férjed, ahelyett, hogy rendet

tartana, itt játszik a gyerekekkel. A gyerekekhez fegyelem kell, mégpedig keménykezű, erős vasfegyelem.

Apa fehérből szürke lett, Barnuska keze a levegőben maradt, én pedig továbbra sem tudtam becsukni a számat.

• Majd én mindjárt megmutatom, hogy kell gyereket nevelni! – mutatott csontos kezeivel

mindhármunkra, majd kisietett a mosdóba, hogy megvizsgálja a sérülését.

Amikor magunkra maradtunk, apa anyának esett.

• Mit keres itt Matild néni? És egyáltalán miért nem szóltál?
• Kórházba készült látogatóba Pali bácsihoz, és előtte látni akarta a családot. A telefonom meg

lemerült. - szabadkozott.

• Hű, mekkora búb lett! - sajnálkozott apa, mikor visszatért a néni.

Matild néni a búbhoz kapott. - Egy pillanatra leülnék, kicsit megszédültem – mondta. Hiába ő lehetett volna az ország rettenthetetlen parancsnoka, ahol még a légy is csak engedéllyel meri összezárni a szárnyait, de a betegség gondolata maga alá temette.

Barnuska odarohant hozzá és a 3 évesek minden önzetlenségével, teljes erővel Matild néni ölébe vetette magát. Majd egy akkora nyálas gyógypuszit adott a homlokára, hogy Matild néni ijedten rezzent össze.

• Jaj, jaj! - simította el undorodva a homlokáról. - Mennyi bacilus!

Mintha ez nem lett volna elég Barnuska egy óriásit tüsszentet közvetlenül Matild néni arcába.

Apa kihasználva a néma döbbenetet, azonnal felajánlotta, hogy kórházba kell vinni Matild nénit.  Meg úgyis oda készült. Minden percért kár, mert egyre romlanak az életben maradás esélyei. Odadobta a kulcsot anyának, anya vészjóslóan nézett rá, és visszadobta a kulcsot.

Apa hiába volt most határozott, anya volt a magasabb rangú parancsok a családban. Apa duzzogva elindult, mi meg anyával elkezdtük a rendrakást. Anya nem szólt semmit, csak igen kérdően nézett ránk, amikor a szennyes zoknik előkerültek a kanapé alól néhány szelet szalámi társaságában majd, amikor egy ketchupfoltba ragadt konyharuhát próbált felszedni. Én mindig felvontam a vállam, és az angyalarcú Barnuskára mutogattam. Amig nem tud tiltakozni ez így is lesz. Valakinek el kell vinni a balhét.

Apa szerencsére hamar hazaért. Szerinte nagyon gyorsan kellett vezetni az eset sürgőssége miatt, meg persze, hogy minél gyorsabban megszabadulhasson Matild nénitől, aki állítólag annyira félt a nagy sebességtől, hogy két kézzel kapaszkodott a kanyarokban. Apa látva ezt még nagyobb tempóra kapcsolt, és egyre aggodalmasabban nézte Matild néni búbját. A valaha rettenthetetlen parancsnok pedig mintha minden egyes perccel jobban összezsugorodott volna.

Apa elmesélte, hogy véletlenül áttolta Matild néni lábán a kórház bejáratánál található tolószéket, aki jajgatva ugrált egyik lábáról a másikra. Majd megbotlott, de szerencsére pont a székbe esett. No nem menetirány szerint, de mégiscsak leülhetett. Matild néni hangosan szitkozódott, apa meg segítségért kiabált, és rohant vele a nővérpultig, majd átadta az első fehérköpenyesnek.

• Aztán mi történt? Nem kísérted tovább? - kérdezte feszülten anya.
• Mi vagyon én? Orvos? – kérte ki magának apa, majd lerogyott a vázlatfüzetéhez. Villámgyors

mozdulatokkal szántotta a papírt, és egy nagyon dühös félelmetes sárkány feje kezdett kibontakozni. Aztán vöröslő tűzgombolyag lövelt a szájából, majd egy szálfaegyenes testet rajzolt, és egy kard is került az oldalára. Barnuska épp ebben a pillanatban kérezkedett fel apa ölébe, és meglátva a rajzot, felkiáltott, hogy Matild néni!

Mindenkiből kirobbant a nevetés, majd váratlanul felhangzott a mobil csörgése, és vészjóslóan villogott a Matild néni feliratú kijelző.

• Igen, Matild néni - kérdezte anya feszülten.
• Na azt hittem már sosem veszed fel azt az átkozott telefont. Pali bácsit ki is engedik a kórházból.

Ilyen állapotban, felháborító! Rólam már nem is beszélve! Se egy röntgen, se egy professzor, még konzílium se! Aztán majd, ha utólag kiderül, hogy komoly betegséget szedtem össze, csak vonogatják a vállaikat. Ilyen legyengült állapotban nem mehetek vissza hozzátok!

Az ijedséget végtelen öröm váltotta fel. Már csak arra kellett figyelnünk, hogy örömteli csatakiáltásunkkal megvárjuk, hogy anya letegy a mobilt.

Matild néninek biztos igaza van, hogy nem vagyunk normális család, mert indiánszökellésekkel rohangáltunk körbe-körbe a nappaliban. Aztán összevissza puszilgattuk Barnuskát, és persze gondolatban sok erőt , és jó hosszas gyógyulást kívántunk Matild néninek.

 - Zselykemanó sorozat - 

Napok óta szomorú, felhős idő volt. A napot is alig lehetett látni. Az emberek lehangoltak voltak, fáradtak, keveset beszéltek, nevetést pedig már nem is lehetett hallani.  Zselyke manónak ez sehogyan sem tetszett. Ő imádta a színeket, a beszélgetéseket, a jókedvet, a nevetést. Tudta, hogy valamit tenni kell. Megvakargatta kis fejét, és biztatta magát. – Gondolkozz Zselyke, gondolkozz! Mit tehetnél? Aztán mosolyra húzódott kis szája és már tudta is, hogy mit kell tenni. Odarohant a varázs –ruhaszekrényéhez. Felvette a kis virágos szoknyáját meg a szivárvány pólóját. Megnézte magát a tükörben, egy kicsit illegette magát, majd megelégedve annyit közölt a tükörképével, hogy – ez így jó lesz! Indulhatok!

Tudjátok, hová ment először? Hát ki a rétre, ahol, csupa-csupa egyszínű barnás, elszáradt fűcsomókat talált, de virágot azt egyet sem. Megtisztogatta a fűszálakat, előkerült gyönyörű zöld színük, majd megrázta kis virágos szoknyáját, és képzeljétek a virágok leszálltak a földre és ezerszínben beterítették a mezőt. Volt ott piros pipacs virág, napsárga boglárka, de még türkizszínű mesevirág is. Zselyke alaposan átnézte a szoknyáját és észrevette, hogy egy-két színes virágocska még rajtamaradt a szoknyáján. Újból megrázta, addig rázogatta, míg azok is lekerültek róla, és újabb gyönyörű virágokká váltak. Elégedetten nézett körbe. Kezdetnek megteszi, mondta elégedetten. Megsimogatta őket, a szirmukba suttogott egy-két varázsigét, amitől kitárták színes szirmaikat, fejüket a nap felé fordították és várták, hogy az emberek majd megcsodálják őket.  Zselyke is a nap felé fordult, illetve fordult volna, csakhogy nem találta napot. Tudta, hogy odafent kell lenni, csakhogy a felhők eltakarták.

Ez nem lesz így jó – töprengett. Ezért összeszedte minden varázstudományát, és képzeljétek egészen a felhőkig repült. Ott széttologatta a felhőket, hogy a napocska ki tudjon sütni. De a nap váratlanul bebújt a felhők mögé. Szégyenlősen maga elé rendezgette őket. Kedvetlen volt, és egyáltalán nem akart kisütni.

-             Hát ez, hogy lehet? – kérdezte Zselyke manó. Miért nem akarsz kisütni? Melegeddel táplálni a virágokat, az emberek arcára mosolyt varázsolni?

-             Nincs kedvem és kész! – jelentette kis durcásan a nap.

-             Nincs kedved? Miért nincs? – kérdezte kedvesen Zselyke. - Tudod az emberek nagyon szeretnek téged.

-             De nincs mit felvennem. - mondta szégyenlősen a Nap. - Tudod, már nagyon unom ezt a sárga ruhát. Én is olyan szeretnék lenni, mint a mező, olyan életteli, színes! - sóhajtotta, és egyik sugarával a frissen kinyílt virágokra mutatott.

-             Aha! Már értem! – bólogatott Zselyke manó. Egy kicsit gondolkodott, majd eszébe jutott egy óriási ötlet. – Már tudom, már tudom, hogyan segíthetnék! – lelkendezett. – Meglátod, olyan szép új ruhát varázsolok neked, hogy egész nap ragyogni fogsz!

-             Igazán? - nézett egy kicsit bizonytalanul a Nap Zselykére. – Nem bánom, ha tényleg jó ötlet, akkor csináljuk! De tényleg jó ötlet? – kérdezte újra.

-             Igen, Igen! – Nevetett Zselyke és már el is kezdte a színezést.

Hozzáérintette kis kezét a színes pólója bordó mintájához a kezét a Nap egyik sugarához, és képzeljétek, mi történt! Az a sugár gyönyörű bordóvá változott. Majd a pólóján a kék színhez nyúlt és újabb sugarat érintett meg. Az rögtön átváltozott ragyogó kékké. Aztán a türkiz következett, meg a narancssárga, és így tovább, egészen addig amíg a napocskának valamennyi kis sugara tündöklő új szín-ruhát kapott. A Napocska nem tudott betelni magával, annyira tetszett magának.

• Nagyon köszönöm Zselyke manó! Épp ilyen ruhát akartam!  - boldogan ölelte magához.

A Napocska, elkezdett sütni, az emberek kirohantak az utcára, mert ilyen szépséget még sosem láttak. Boldogok, lettek, nevetgéltek és a Napocska szépségét dicsértek. A Nap pedig annyira boldog volt, hogyha Zselyke nem emlékezteti rá, hogy itt az ideje a naplementének, akkor bizony elfelejti és egész éjszaka sütött volna.

 - Zselykemanó sorozat -

Zselykemanónak nagyon fárasztó napjai voltak mostanában. Ha nem utazni kellett, akkor a közeli erdőben akadt számos dolga. Még most is hihetetlenkedve rázta a fejét, amikor arra gondolt, hogy a fák ágaikkal hogyan akaszkodtak össze, cibálva egymást, de hogy még azok a gyönyörűséges vadrózsa bokrok is összeszólalkoztak egy állítólagos szépverseny miatt.

 -         Hová jutottunk? – ingatta kis fejét. - Nagyon megérdemlem a pihenést. - jelentette ki magának. Ám ebben a pillanatban elkezdett mellette táncot járni a varázskönyv. Már pedig, ha az megszólal, akkor bizony indulni kell, mert valakinek segítségre van szüksége. Rátette a kezét a könyv tetején lévő iránytűre, és halkan elmormolta a varázsigét. Hirtelen egy gyönyörű erdőben találta magát. Amerre csak a szem ellátott mindenhol plakátok hirdették, hogy a híres-neves doktor Füles Ühüm tart este előadást. Zselykének rémlett is valami, hogy hallott már ezekről a híres előadásokról, és nagyon örült, hogy most végre talán meg is tudja hallgatni. Úgy látszik a mező közepére tervezhették az előadást, mert mindenki arra felé igyekezett. Nagy volt a tolongás, lökdösődés, mindenki meg akarta szerezni a legjobb helyeket. Zselyke megpróbálta elképzelni, hogy hogyan is nézhet ki ez a nagytudású professzor. Biztosan magas, erős, szemüveget viselő kiválóság lehet. Aztán eszébe jutott, hogy valakinek kell az ő segítsége, hiszen jelzett a varázskönyv. De vajon kinek?

Egyszer csak panaszos sírás ütötte meg a fülét. Követte a hangot, és az odúban egy keservesen síró, egészen összegömbölyödött baglyot talált. Nagyon megsajnálta, és odaült mellé.

-          Hát te meg miért sírsz? - kérdezte kedvesen.

A bagoly csodálkozva nézett rá gyönyörű okos szemeivel, de nem tudott megszólalni a sírástól.

-          Mindjárt kezdődik az előadás! – próbálkozott Zselykemanó.

-          Ühüm..

-          Te nem szeretnél menni?

-          De, ühüm..

-          Elkísérjelek? – kérdezte Zselyke.

-          Ühüm, de nem tudok, nem tudok …– ismételgette.

-          Miért nem? Talán fáj a lábad vagy a szárnyad? 

-          Nem… Nincs meg a szerencsemedálom. - Majd az egyik kis zsebéből előbányászott egy  kettészakadt láncot. – Pedig, hogy vigyáztam rá! Az anyukámtól kaptam. Segít beszélni – súgta egészen halkan.

-          Ha megtaláljuk, eljössz velem?

-          Ühüm.

-          Hogy nézett ki?

A bagoly odahajolt, és úgy súgta Zselykemanó fülébe. Zselyke bólintott, majd visszaszólt az odú ajtajából.

-          Megvársz itt?

-          Ühüm…

Zselykemanó már látott egy-két furcsaságot, de hogy valaki ennyire ragaszkodjon valami medálféléhez még nem. Körberepült a tisztáson, a fák között, de nagyon nehéz volt keresgélni, mert ameddig a szem ellátott mindenhol voltak. A mókuscsalád a kilenc kis mókuskájával, a pockok, az őzek, és a szarvasok is csapatostul vonultak. Megnézett mindent, bebújt a bokrok alá, kérdezgette a virágokat, de sehol sem találta a medált. Nagyon el volt keseredve, mert folyton csak azt a kis félős sírós, ühüm baglyot látta maga előtt, aki annyira ragaszkodott az anyukájától kapott medálhoz. Hosszas keresgélés után visszarepült a fához, és mit lát közvetlenül az odú alatt az egyik ágon? Egy kis csillogó türkíz követ. Örömében akkorát sikkantott, hogy a bagoly kikémlelt a nyíláson. Meglátta Zselykét, kezében a szerencsekövével.

-          Megvan, megvan! - kiáltotta lelkesen. - Mégis lesz előadás!

-          Ühüm – válaszolta Zselyke viccesen. - De miért is ne lenne?

A bagolytól kapott kép cuppanós puszit. - Megmentetted az életem! - Majd a kőre mutatott, és az mondta halkan, - „titok”. Megígéred? Zselyke bólogatott, bár egyáltalán nem értette, hogy miért titok egy medál, és amúgy is kinek beszélne róla. Mire észbe kapott a bagoly már sehol nem volt, így ő is elindult az előadásra. Persze már csak az utolsó sorban kapott helyet, és nagyon nyújtózkodni kellett, hogy lásson valamit. Lassan fellépdelt a színpadra egy nagynak ugyan nem mondható, de nagyon tekintélyes bagoly, és belekezdett az előadásba; gyönyörűen, tisztán, hangosan, hogy még a hátsó sorokban is hallani lehessen. Zselykének rettentő ismerősnek tűnt a hangja, de hirtelen nem tudta hová tenni. A hosszú, de nagyon élvezetes előadás után kérdések következtek. Dr. Füles professzor nagyon aprólékosan válaszolgatott mindenkinek, majd az egyik kérdésnél kicsit habozott, és úgy kezdte a mondanivalóját, hogy „ühüm”. Zselyke felpattant, és addig nyújtózkodott amig teljesen ki nem vette a doktor alakját. Amikor a lemenő nap fényében megcsillant a medál is, már biztos volt benne, hogy az kis sírós bagoly, bizony nem volt más, mint dr.  Füles Ühüm. A pillantásuk összetalálkozott és alig észrevehetően összekacsintottak.

Zselyke most értette meg, hogy mindenkinek vannak titkai, és az anyukájától kapott szerencsekő milyen fontos volt még ennek a nagytudású professzornak is, aki anélkül az „ühümnél” többre nem nagyon volt képes.